Mi az adakozás művészetét a külső publikummal végzett cselekedeteinken keresztül érjük el. Amennyiben vannak gyermekeid, megérted mit is jelent anyának, apának lenni, hogy mekkora erőfeszítés igényel mindez. Szívedből, intellektusodból és aggodalmaidból mennyi mindent kell bele adnod. Ugyanez vonatkozik a mi esetünkre is, amikor kimegyünk, hogy a külső publikummal egyesüljünk, bizonyos értelemben életet adunk nekik. Amikor ők hozzánk csatlakoznak, az még rosszabb, még nehezebb lesz, mintha a gyermekeink lennének. Mindezt megígérhetem nektek. Azt kérdezitek mit kezdjetek velük? Még nem értitek, hogy ajtóitokon fognak dörömbölni éjjel a reggeli lecke előtt, teljes függőségben érzik majd magukat tőletek.
Hogyan lehetséges az ajtókat bezárni amikor érzelmek ébrednek fel? Hogyan lehetséges akkor eltávolodni egymástól? Hogyan lenne lehetséges, hogy ne figyeljünk oda egymásra? Amikor bizonyos érzelmeket ébresztek fel bennük, akkor azt követelik majd, hogy megfeleljetek mindannak amit bennük felébresztettetek.
És akkor ti ezerszer jobban aggódtok majd annál, mint, ahogy gyermekeitekért aggódtatok. És az vonzza majd ránk a Körbevevő Fényt, mely megadja majd nekünk az érzést, az értelmet, közöttünk, és a Teremtővel, valamint a publikummal végzett munka művészetét. Az a fény, mely a Teremtőtől rajtunk keresztül a külső publikumhoz érkezik szervez majd meg mindent.
Én semmit sem tudok arról mit is mondok majd egy pillanattal később, vagy hogy mit is teszek majd. Minden felülről érkezik. Nekünk csak ezt a folyamot kell megnyitnunk. Mindez megtörténik velünk minden egyes leckén. Ki tudja miről is szól majd a következő lecke? Senki sem tudja. Mindez nem olyan, mint ami egy előadás vagy kongresszus során történik. Ott legalább előre tudok valamit, de a szokásos reggeli leckéknek az alapján kell történnie, zajlania, ami velünk aktuálisan történik.
Forrás: Sviva Tova - Shabbat lap 2013-10-18
