Az a mese arról szól, hogy a barátok sokkal közelebb vannak hozzánk mint az mi gondolnánk.
Két fiú barátot keres
Ez is csak egy szokásos nap volt Petike életében.
Petike éppen a kertben lévő kis medencében feküdt, és felsóhajtott: - Ez egy unalmas nap! Nincs valami jó kedvem ma. Az ég is felhős, a medence vize is zavaros, minden olyan szürke.
Majd vett egy nagy levegőt, bedugta a fejét a vízbe, és buborékokat fújt. – Blll-blll-boa-aaah-bo-ah – bugyborékolt a szájával. Óriás buborékokat sikerült fújnia, és körülötte tele volt a medence szebbnél szebb buborékokkal. Minden nap ezzel játszott, meg ehhez hasonló játékokkal, de érezte, hogy valami még nagyon hiányzik neki.
- Milyen jó lenne, ha lenne valaki, akivel játszhatok. Micsoda szép buborékokat tudok fújni, de senki nem látja – motyogta magában. Így telt múlt az idő, de hiába is nézett körül, senki nem volt körülötte.
Hirtelen hangot hallott a háta mögött, felkapta a fejét, izgatott lett. De csak kicsi Zolika kukucskált ki a bokrok mögül. – Hello Petike! Milyen szép nap van ma! – kiáltotta Zolika ugrándozva, bukfencezve.
- Nos, nem igazán – sóhajtott Petike. Szerintem ez a nap nagyon-nagyon unalmas. Minden nap unalmas, a tegnap is szürke volt, a tegnap előtt is.
- Tudom miért vagy szomorú! – kiáltotta Zolika.
- Miért? – kérdezte Petike.
- Csak, azért mert te egyedül vagy. – válaszolta Zolika.
- Tényleg! Gondolod?
- Persze! – folytatta Zolika – Nem jó egyedül lenni, kellene neked egy barát.
- De hol van a barát? Sehol nem látom. Egyáltalán, hogyan találok egy barátot?! – nézett bánatosan a szürke vízre.
- Talán el kell, indulnod, keresni egy barátot – javasolta Zolika, és azonnal el is indultak barátkeresőbe.
- De Zolika, én még az sem tudom, hogyan néz ki egy barát, akkor honnan fogjuk tudni, hogy kit keresünk? – kérdezte Petike. – Kire hasonlít?
- Nem tudom – válaszolta Zolika.
- Vajon szőke-e vagy barna a haja?
- Nem tudom.
- Vajon alacsony vagy magas?
- Nem tudom.
- És egyáltalán hol található ez a titokzatos barát? – kiáltott fel kezeit széttárva Petike.
Miután átkutatták az egész falut, minden bokorba benéztek, a dombokat végig járták, az erdőt bebarangolták, de nem találtak egyetlen barátot sem.
Fáradtan leültek egy kőre, a mezei tisztáson. – Auuuu-aúúú! – fakadt sírva Petike. Hatalmas vízilókönnyek potyogtak a szemeiből megállíthatatlanul.
Egyszer csak megszólalt valaki: - Ki az, aki ennyire itatja az egereket? – hallatszott egy hang a közelben. A két kisfiú megfordult és látták, hogy Albert nagypapa kukucskál ki a kő mögül. Minden ember ismerte a faluban a nagypapát, mert már nagyon öreg volt, és nagyon bölcs ember.
- Már rég szeretnék találni egy barátot – zokogta Petike.
- No de hát már van egy barátod – mondta nagypapa.
- Tényleg? – lepődött meg Petike, és máris abbahagyta a sírást. – Hol? Hol van?
- Itt ül melletted – mosolygott Albert nagypapa. – Itt – és Zolikára mutatott.
- Zooolikaaa? De ő kisebb, mint én, és még azt sem tudja, hogyan kell buborékot fújni a szájával a vízben. Azt képzeltem, hogy találok egy barátot, egy szőkét, valami különlegeset. Tudod, olyan különlegeset, mint egy ajándék! – fakadt ki Petike.
- Valóban, a barát az egy nagy ajándék – bólogatott nagypapa. – De nem mindig úgy néz ki, amilyet elképzelsz magadnak. Nem számít, hogy alacsony vagy magas, szőke vagy barna, szép vagy csúnya. A barát egy olyan valaki, aki gondol rád, segít neked, törődik veled, aki szeret veled lenni, és mindig jót akar neked. Ettől különleges a barát.
- Várj! Akkor nekem Zolika a barátom! – csodálkozott Petike. Érezte, ahogy elönti a boldogság a szívét. – Vav! Valóban, Zolika az én barátom! Gondol rám, és segített nekem.
- Na látod. Ez azt mutatja, hogy valóban ő a te barátod. – mondta nagypapa.
- Miért nem vettem ezt észre előbb? Most annyira boldog vagyok nagypapa! – kiáltott Petike és ragyogott az arca a boldogságtól.
- Köszönöm Zolika! – mondta Petike és megölelte kis barátját.
- Nagyon szívesen – motyogta Zolika zavartan.
Ettől fogva a két jó barát, együtt játszott egész nap a kis tisztáson, élvezték a napsütést, a meleget.
- Nézd, milyen szép minden! – kiáltott lelkesen Petike. – Kék az ég, a madarak csiripelnek!
- Ez így van! – bukfencezett egy nagyot Zolika, és a világ egyre jobban ragyogott körülöttük.
