2015. november 5., csütörtök

Mese a kis buszról, aki megtanulta ...

A történet egy kis buszról szól, aki megtanulta, ha segít másokon, akkor boldogabbá és erősebbé válik azáltal.

A nagyvárosi élet gőzerővel folyt. A járdák tömve voltak emberekkel és az utcákon folyó formába olvadt a rengeteg autó. Taxik, buszok és vonatok szaladtak kora reggeltől késő estig. Szállították az utasokat a célállomásuk felé. Mindenki nagyon igyekezett, hogy ne legyen késésben.

Csak egy kis busz - akit Speedynek hívtak - szaladt egyedül üresen. Speedy egy nagyon nyugtalan és önző busz volt. Reggelente, amikor az emberek rohantak dolgozni, ő hanyagul száguldozott végig az utcákon és fújta le a kalapokat a gyalogosok fejéről, valamint minden útkereszteződésben dudált, csak azért mert ő arra haladt.

"Mi az úti célod?" - kiáltották utána az emberek. - "Vegyél fel minket, sietnünk kell, késésben vagyunk!"

"Nincs most erre idő!" - válaszolta Speedy. - "Sürgős hívásom van, azt kell intéznem."
Azonban nem volt semmiféle hívás. Speedy egyszerűen csak azt szerette volna, ha szabadon száguldozhat úgy, hogy közben mindenki észre veszi őt és rá figyel.
A nagy buszok bajkeverőnek tekintették Speedyt és szemrehányóan tekintettek rá, a taxik pedig megpróbáltak találni neki olyan feladatot, amit haszonnal végezhetett volna.

"Nézd, ott egy idős ember, hatalmas csomaggal, ott ül a buszmegállóban," - mondták neki. - "Miért nem viszed haza őt?"

"Na, persze!" - válaszolta Speedy. - "Ahhoz nekem be kellene mennem a városi parkba. Ott pedig most kezdődik az ünnepi mulatság."

Speedy sohasem nyitotta ki az ajtaját, senkinek sem, annyira makacs volt!

Esténként ráhajtott a kivilágított autópályára, és órákig száguldozott a forgalomban. Néha még a mentők számára fenntartott sávba is bekanyarodott, és ezzel vívta ki a mentőautók haragját, azok dühös szirénázását.

Amint a város elaludt, Speedy a garázsa felé vette az irányt.

"Mit történt veled ma, te bajkeverő?" - kérdezte az autómosó berendezés tőle, miközben keféivel csiklandozta.

"Láttam gyerekeket, akik osztálykiránduláson voltak, és a moziba igyekeztek." - válaszolta Speedy.

"Nem vitted el őket egy körre?"

"Szó sem lehet róla! Ők mindig annyi szemetet hagynak hátra maguk után!" - mondta Speedy a homlokát ráncolva.

Egy napon Speedy egy szűk sikátorban találta magát. Csúcsforgalom volt és ő nagyon sietett, hogy maga mögött hagyhassa az óriási forgalmat, ami az egyik blokkról a másikra terjedt.

Hirtelen egy embert pillantott meg, aki feléje szaladt. Speedy mérgesen felvillantotta reflektor fényeit, de az ember határozottan megállt előtte, elzárva az utat.

"Vigyél engem a kórházba!" - mondta az ember. - "A fiam beteg. Várj itt!"

Amint az ember visszaszaladt az épületbe, Speedy készülődött, hogy elhajtson a helyszínről, hiszen nem volt már ott senki sem, aki megállíthatta volna. De valami arra késztette, hogy maradjon még. Az ember visszatért, egy kisfiút cipelt a karjai között. Ez volt az első alkalom, hogy Speedy utasokat engedett a fedélzetére.

"Most minden rajtad múlik, kicsi busz!" - mondta az ember. - "Siess, de ne lökj fel senkit sem."

Az egyetlen dolog, amihez Speedy nagyon értett, az a száguldás volt. Ezen kívül, ő ismerte a város összes zegzugát is, el tudta vinni őket a legrövidebb úton a kórházba. Pillanatok alatt ott voltak a sürgősségi betegellátó központ főbejáratánál.

Az ember le volt nyűgözve. - "Köszönöm, kisbusz! Igazi, nagy segítség voltál most a számunkra." - mondta miközben a betegszállítók egy hordágyra helyezték a kisfiút, aki, miközben elrohantak vele Speedyre tekintett és egy gyenge mosolyt küldött felé.

Sokkal később, miután eltűntek a kórházi ajtó mögött, Speedy még mindig ugyanott állt, azon gondolkodott mi is történt. Érezte, hogy kis motor szíve egy dobbanást kihagy. A nap már lenyugodott, az utcai lámpákat már bekapcsolták, de még mindig ott állt, a kórház bejáratánál. Arcán aggodalom nyomai rajzolódtak ki, komoly volt. Egy szót sem szolt, mikor mellett mentőautók rohantak el.

Egyszer csak a fiú édesapja szólította meg:

"Hé, haver!" - mondta mosolyogva.

Senki ezelőtt nem hívta még Speedyt havernak. Csodás érzés volt ez számára.

"Aggódtál?" - kérdezte az apa. - "Nos, nem kell tovább aggódnod, minden rendben van. Időben érkeztünk, így két nap múlva már mehetünk is haza."

Speedy dudált boldogságában. Hazavitte az embert, majd elindult a garázsa felé. Fáradtan, de boldogan.

Másnap reggel, amint a fiú szüleit kisétáltak házukból, hogy a kórházba menjenek, Speedy már várta őket az ajtó előtt. Egy ajándék volt a hátsó ülésre helyezve, a fiú számára. Egy új színes városi térkép volt, amin be voltak jelölve a különböző utak, mozik, cirkuszok, parkok és egyéb nevezetességek. Speedy egy egész napot töltött a kórház előtt. Nem akart még egy másodpercre sem elmenni onnan, nehogy szem elől veszítse a fiú szüleit. Végül, mikor megjelentek a kórház ajtajában, Speedy intett nekik.

"A fiunk egy nagy "Helló"-t küld neked!" - kiáltották neki.

Speedy arca felragyogott és fényszórói meleg fényt kezdtek árasztani magukból.

Miután a szülők és Speedy megegyeztek abban, hogy másnap reggel kilenckor felveszi a kórház előtt a fiút, Speedy elindult a garázsa felé. De a garázsban hasztalan próbálta álomra hajtani fejét, elhatározta hát, hogy új életet kezd.

Reggel Speedy a kórház ajtajánál várt, motorjának szíve hangosabban vert, mint valaha. Egyszer csak, hirtelen kivágódott a kórház ajtaja és a kisfiú szalad ki rajta, sikoltozva egyenesen a kisbusz felé. Úgy tekintett a fiú a buszra, mint egy barátra, akit már évek óta nem látott.

"Helló!" - mondta fiú. - "Nagyon örülök, hogy itt vagy. Rengeteg mindet kell elmondanom neked!"

Speedy összebarátozott a fiúval, de nem csak vele, hanem az egész várossal, mert rájött, hogy milyen nagy hasznot adhat az emberek számára.

Ma már Speedy az első busz a kora reggeli órákban, aki a hideg járdákon ácsorgó utasokat felveszi a buszmegállókból. Mindig időben érkezik és udvariasan szól az ajtóján felszállókhoz. A taxik játékosan kacsintanak rá, mikor elhaladnak egymás mellett. A nagy buszok pedig egyszerűen imádják őt.

"Elég munkád volt a mai napra, haver?" - kérdezi az autómosó berendezés tőle a nap végén.

"Sohasem fogy ki az erőm, ha segíthetek másoknak!" - válaszolja a kisbusz mosolyogva.