2015. november 4., szerda

Mese - Az igazi kincs

Mese a barátság erejéről, arról hogyan vagyunk képesek egy egyszerű magocskával, a szív gondoskodó fényével örömet okozni másoknak.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy zöld erdő. Ebben az erdőben élt három favágó Miki, Dani és Joni. Nagyon jó barátok voltak, soha el nem hagyták az erdőt. A három jó barát a hideg, zord tél idején nem tudott találkozni egymással, nem tudott dolgozni sem. Mindhárom favágónak volt egy-egy fatörzsbe vájt kunyhója, ott bújtak meg a hideg télben. Egész télen várták a nyár érkezését, hogy újra kiléphessenek a kunyhójukból. Végre elkezdődjön a közös munka, és főleg hogy ismét együtt lehessenek a nyári napsütésben.

Csak vártak, vártak, amíg egy szép reggelen megérkeztek a meleg napsugarak. A nyár érkezésének hírnöke előbújt a felhők mögül. A három favágó újra előbújhatott a téli menedékből, hogy boldogan neki kezdjenek a munkának. A nyár ideje volt, amikor összegyűjtötték maguknak az ennivalót télire. Mindenféle gyümölcsöt, - magokat, növényeket, gombákat – amit, az erdőben találtak összegyűjtötték.

Kis idő után, egy erdei tisztásra értek, amikor Miki hirtelen felkiáltott:

- Hahó! Találtam egy diót, nem is akármilyen diót! Ilyet még nem látattok.

- Hűha! Ez a dió a legnagyobb, amit életemben láttam - csodálkozott Dani és alig tudta a tenyerébe venni az óriási diót. - Milyen kemény héja van! Megrázta és a dió zörgött belül.

- Ennek a diónak nagyon különleges magja lehet. Biztos, hogy nagyon, nagyon finom is! - monda Joni és megnyalta a szájszélét.

- Gyerünk, együk meg! - javasolta Miki, és a barátok lelkesen egyetértettek vele. De Dani azt mondta:

- Ami azt illeti, azt hiszem, hogy nem érdemes megenni. Ez egy különleges dió, egy igazi kincs, és nincs még egy ilyen dió, máshol a világon.

- Igaz, és ezen kívül mi hárman vagyunk, és csak egy dió - mondta Joni elgondolkodva.

- Akkor, mi tévők legyünk?! - kérdezték, mind a hárman kétségbeesve.

- Én tudom! - kiáltott Miki. - Gyertek, ültessük el a diót a földbe, ha egyikünknek a télen kiürül az éléskamrája, ez a dió itt lesz vésztartaléknak, akkor ő, ki tudja venni a diót magának, és megeheti!

Tetszett az ötlet a három favágónak. Fogták hát a diót, és elültették az erdei tisztás közepén, egy kis dombocska tövébe. Egész nap nagyon boldogan dolgoztak együtt, vágták a fát, a téli tűzrevalót, és sorban gyűjtögették a finomabbnál finomabb gyümölcsöket, magokat, gombákat. Mindennap későeste tértek csak haza aludni a kis kunyhókba. Így telt-múlt az idő, és nagyon gyorsan elrepült, eközben együtt felfedezték a kiserdőt, kivágták az öreg fákat, és telegyűjtötték az éléskamrákat. Lassan a nyár őszre fordult, és az őszt követte a tél. Igen ám! De ez egy különösen hosszú, hideg, zord télnek ígérkezett. Ilyen hideg talán még sosem volt. Tudták, hogy sokáig nem tudnak találkozni majd, így újra elbúcsúztak egymástól, és bebújtak a kis kunyhójukba.

Egyik reggel, óriási pelyhekben esett a hó, amikor Miki észre vette, hogy kezd kifogyni az éléskamra. – Most mi tévő legyek?! - megvakarta a feje búbját, és gondolkodott. – Hogyan fogok élelmet találni a hatalmas hó alatt!? - mondta és közben hatalmasat korgott a gyomra. Aztán hirtelen eszébe jutott a csoda dió. – Megvan! Elmegyek az erdei tisztásra és kiveszem a diót, amit elültettünk! Elindult Miki az erdőbe, ám útközben észre vett egy almafát. Az almák a fán már barnák és fonnyadtak voltak. Miki arra gondolt: - Lehet ezek az almák nem különösen finomak, de inkább összeszedem az almákat, ahelyett hogy kivegyem a diót a földből. Talán a barátaimnak nagyobb szükségük lesz rá, mint nekem. – gondolta, és gyorsan összeszedte az almákat, és rohant vissza a kis kunyhóba.

Az egyik éjjel, amikor olyan erősen fújt a szél, hogy a fák sorra dőltek ki az erdőben, Joni hirtelen valami óriási reccsenésre ébred. Az egyik hatalmas faág éppen az ő kunyhójára zuhant, és betemettem az éléskamráját. Szerencsére a kunyhó többi része épségben megúszta, igen ám, de mit egyen ezután! – Jaj! Mit egyek, annyira éhes vagyok! - fakadt sírva Joni. Ebben a pillanatban eszébe jutott az elrejtett dió! – Igen! Elfutok az erdőbe és kiveszem azt az óriási nagy diót, elég lesz a tél hátra lévő részében. – örvendezett. Így rohanni kezdett a tisztás felé, azonban útközben meglátott egy nagy áfonyabokrot. Telis-tele volt áfonyával, csak sajnos már fagyos volt mind. Joni megállt egy pillanatra: - A dió amit, elrejtettünk, biztos sokkal finomabb, mint ez a tavalyi, fagyos áfonya, de lehet, hogy Miki és Dani barátomnak, már fogytán van az élelme, és lehet, még egy kis bogyójuk sincs amit, ehetnek. Talán egyiküknek sokkal nagyobb szüksége lesz arra a dióra, mint nekem. – mondta hangosan magának. Leszedte hát az áfonyát a bokorról, és futott vissza a kunyhójába.

A tél napjai immár véget értek, és a tavasz első virágjai már kibújtak az olvadó hó alól, és a hóvirág boldogan köszöntötte az első napsugarakat. Egy szép reggel Dani felébredt és kiment az erdőbe sétálni, hogy magába szívja a nap első sugarait. Azonban egy medve – aki éppen most ébredt fel téli álmából – élelmet kereset az erdőben. Nagyon éhes volt ám, egész télen nem evett semmit.

Egyszer csak az orrát valami finom illat csapta meg. Egy kis kunyhóból áradt az illat. – Hmmm! - dörmögte a medve éhesen. – Finom édes gyümölcs és dió illat van. Biztos a favágónak tele van az éléskamrája! – mondta boldogan. Azzal bement a kunyhóba, és felfalta az összes maradék élelmet, amit az éléskamrában talált.

Amikor Dani hazaért, meglátta, hogy kifosztották az éléskamráját. Minden eltűnt, amit olyan gondosan őrizgetett, hogy kibírja a nyár kezdetéig. – Most mit tegyek! – sóhajtott aggódva Dani. - Egy pillanat! – jutott eszébe! – Egyszer elrejtettünk egy óriási diót, megyek és kiveszem a földből! –kiáltotta lelkesen.

Az erdei tisztásra érve, azonban észrevette, hogy a pitypang, amelyik a tavasz legelső virágai közé tartozik, éppen virágba borult. – Megelégedem a friss virággal és leveleivel. Készítek majd belőle finom salátát. Biztos a dió nagyon finom lehet, de nem veszem el. Nem tudom, mi lehet a két jó barátommal, talán nekünk nagyobb szükségük lehet arra a dióra. – döntötte el magában Dani. Így szedett egy nagy kosár virágot, és hazaindult a kunyhójába.

Elérkezett végre a nyár, és a három jó barát, ismét találkozott, nagyon örültek, hogy mindhárman túlélték ezt a nehéz telet. Ahogy az erdei tisztás közepére értek, pontosan a kis dombocska tövéhez, meglepődve tapasztalták, hogy egy fiatal fa nőtt ott, és telis-tele volt a legfinomabb dióval.

A favágók sorban mesélték el egymásnak a kalandjaikat, hogyan vészelték át a telet. Végül meglepődve felfedezték fel, hogy mind a hárman ott hagyták a diót a barátoknak.

- Ez valóban egy különleges dió! – lelkendezett Joni.

- Igen, mert megtanította nekünk a titkot, hogy mi a mi valódi kincsünk! - ugrándozott örömében Dani.

- Igazatok van! – kiáltott fel Miki. - Az igazi kincs a barátság, és a titok az egymásról való gondoskodás és szeretet!

A három jó barát abban a pillanatban megérezte a közöttük lévő hatalmas és erős barátságot, ami olyan, mint a dióból növekedett fiatal, hatalmas diófa.

Nagyon sok dió termett, ezért úgy döntötték, hogy megosztják az erdő többi lakójával, akikkel csak ritkán találkoztak, ezért meghívták őket egy csodás dió vacsorára. A rőzsegyüjtőgető öreg nénit, a vadászt, a madarászt, a kosárfonót, aki a vesszőkből fontja a kosarát, az apókát, aki a gyógynövényeket gyűjti be. Mindenki eljött a csodálatos dió vacsorára, és együtt ünnepelték az új diófát, és az új barátságukat.

Mind a mai napig emlékeznek az erdő csodálatos dió lakomájára, amelyet a három barát készített. Ez történik, ha másokra gondolunk – mindenkinek képesek leszünk örömet okozni!